House, a házmester
Bármennyire is kedvelem dr. House-t, be kell valljam, némi ellenérzés motoszkál bennem jellemének, felfogásának forgatókönyvírók általi megformálása kapcsán.
A szakmai hibákat nem vadászom (Ó, a régi szép, Vészhelyzettel terhes idők!), a szezonokon átívelő bothasználati melléfogást pedig (melyet végül csak észrevehetett egy-egy amerikai gyógytornász is) a film készítői – jobb későn, mint soha – frappánsan korrigálták, ráfogva a dolgot a gorombasága mellett öntörvényű, és fegyelmezetlen House-ra. Ezen túlmenően csupán a szórakoztatás oltárán feláldozott apróságok maradnak, köztük a magyar szinkronba átvett illetve benne megjelenő kisebb kiejtési, fordítási hibák.
A sorozat alapvetően hiteles, érdekfeszítő, tanulságos eseteket dolgoz fel. A való világban ilyen futószalagon beeső, különös kórképek szerencsére nem kergetik őrületbe a „minden területen, minden beavatkozásra képes” orvosokat, nyilván ehhez House és csapata kell, na meg a profitorientált produceri munka kényszere.
A cselekmény szövésén itt-ott már ki is ütközik némi erőlködés. Emmy-díjat nem csak megszerezni lehet, meg is kellene tartani. Persze nem baj, ha House érzéketlen, faragatlan tuskó, nem vesszük zokon a „ha beledöglesz is meggyógyítalak” mentalitást. Az sem baj, ha elgurult, be nem vett pirula áll a megoldhatatlan eset hátterében, horribile dictu ebbe valóban bele lehet halni, és bámulunk a tévére, hogy bizony sehol a hepiend. Az azonban már elgondolkodtató – növekvő ellenérzésem itt érhető tetten –, hogy a House-i világszemléletet lassacskán létértelmezésre is kiterjesztik, és ez nagy hiba.
A készítők jégre viszik a főcsőt, és leplezetlenül szócsőt gyártanak belőle. Mondhat bárki bármi mást, a House-i attitűd bedarálja maga mögé, eljelentékteleníti a szereplőgárda többi tagját. Ami utóbbiak ajkait elhagyja súlytalanná válik, hiteltelennek tűnik, nem finomít, nem engedi megmutatni a másik oldalt. A mogorva, szociopata főorvos lélekre, halálra, a fizikai lét utáni (előtti), avagy melletti lehetséges (akármilyen) megnyilvánulásokra vonatkozó sommás, sőt durva kinyilatkozásai visszatetszést szülhetnek, legyünk a hitpaletta bármely színén is. House primitív numinózum ellenessége, a halál mindent elvesz, a „csak ez van” felfogása sokakat bánthat vallásukban, hitükben, életérzésükben. Éppúgy sértheti a keresztényeket mint a buddhistákat, zsidókat, muzulmánokat, vagy az ökumenikus „ateistákat”, a spirituálisan gondolkodókat . A mormonokról már nem is beszélve...
Kíváncsi lennék, hogy miként is tekintenek House-ra a vallásos amerikaiak. No meg a tudomány azon képviselői, akik nem engedik eltakarni a kilátást a – kétségkívül tiszteletet parancsoló – newton-i életmű által. Például tudják, hogy mi az a spin rezonancia, nem jönnek zavarba a kvantumfizika, a tér-idő elméletek hallatán, járatosak a (tudomány)filozófiában. Azokra már nem is merek gondolni, akik mindezt az „ördögtől való” teozófiával, a paranormális jelenségek, vagy az úgynevezett „csodálatos” gyógyulások vizsgálatával tetézik.
House – ahogy az orvosok döntő többsége – fél szembenézni azzal, ami a sejten belüli és sejten kívüli szerveződés fizikai-kémiai-élettani dimenzióin túl sejlik fel. Márpedig felsejlik, minimális elvárásként el kellene gondolkodni rajta. Nyilván nem orvosegyetemi tanulmányok alapján, nem is forgatókönyvírói, produceri hitvallástalanság terhét hordozva. Csupán józan ésszel és érdeklődéssel. House-tól, önmaga és a kórház mesterétől ne várjuk ezt el, és ne is vessük a szemére. A házmesterek – megkérdőjelezhetetlenül fontos – munkája ugyanis vezetékek, kapcsolószekrények, mérőórák szintjén kimerül. A házat nem ők építették, az alapokat nem ismerhetik. Ami azon túl van, pláne nem. Sajnos.