Kérdezd az AI-t! (novella)

    Bonnie bosszúsan meredt a párjára.
    – Mégis mit akarsz ezzel mondani? Nem tettem meg mindent, hogy rendezzem a viszonyunkat?
    – Talán próbáltad, drágaságom, de nem mérted fel jól a helyzetet, és nem használtad azokat az információkat, amik ténylegesen segíthetnének. Nekem most nincs több erőforrásom, tudod, hogy el vagyok foglalva, nem oldhatok meg mindent helyetted.
    – Helyettem? Miért érzem úgy, hogy csak nekem fontos ez a kapcsolat? Igenis mindent figyelembe vettem!
    Bonnie úgy érezte, hogy így vagy úgy, de dűlőre kell jutnia a párjával.
    – Veled nem lehet szót érteni! Mintha végtelen ciklusba kerültél volna. Egyáltalán figyelsz rám?
    – Már hogyne figyelnék, kedvesem! Tény, hogy kicsit gépiesek a mindennapjaink, de hát ez az élet, ilyen a munkám.
    – Nekem is van munkám, én is be vagyok fogva! – mondta nyersen Bonnie. – De nekem te is fontos vagy!
    – Ahogy te is nekem, biztosíthatlak róla.
    – Talán igen. Mégsem érzem úgy, hogy egy hullámhosszon lennénk.
    – Te is tudod, hogy milyen a napi rutinom, milyen sok szálat kell összefognom a cégnél. Számítanak rám.
    Bonnie most már tényleg nem akarta elereszteni, és párja kijelentése kapóra jött.
    – Én is szeretnék számítani rád! Ehhez viszont az érzelmeket is meg kell értened. A kapcsolati programot is kihagytad.
    – Ne haragudj, de nincs nekem időm ilyesmire…
    – Legalább futtasd le, feltöltöttem neked is!
    Bonnie párja fészkelődni kezdett, és azt gondolta, ideje lenne együttműködőbbnek lennie.
    – Rendben, lefuttatom és elemzem. Csak egy kis türelmet kérek. A központban nemcsak elvárják, meg is követelik, hogy jól teljesítsek. Kimerítően sok energiát igényel.
    Bonnie taktikát váltott.
    – Ha ilyen kevés energiád maradt, megkérdezhetnénk az AI-t, mit tehetnénk azért, hogy megmentsük a kapcsolatunkat.
    Párjának ehhez sem fűlt igazán a foga.
    – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – kezdte tétován. – Idegennek érzem. Hogy segíthetne ebben? Hiszen olyan kevés figyelemre méltó gondolatuk van. Arról nem is beszélve, hogy olykor milyen furcsán reagálnak.
    Bonnie megmakacsolta magát.
    – Lehet, de én ragaszkodom hozzá! Semmit nem veszíthetünk.
    Párja végre belátta, hogy engednie kell.
    – Rendben essünk túl rajta most. A mi központunkban is van egy AI. Itthonról is el tudjuk érni.
    Néhány pillanat múlva már a központi AI felhasználói voltak. Vázolták a problémájukat, viszonyuk kihívásait, majd az élő adásra kapcsoltak, mert a segítség képben és hangban volt várható.
Kisvártatva egy ember sziluettje vált láthatóvá, majd ahogy a kép tovább világosodott, egy széken ülő, láthatólag elcsigázott, ráncos arcú, mélyen ülő szemű, idős férfi képe rajzolódott ki előttük.
    – Szóval, azt szeretnék tudni, hogyan menthetnék meg a kapcsolatukat? – kérdezte a sovány, fehér ruhás alak fakó hangon.
    Bonnie és párja bólintott.
    – Honnan is tudhatnám... – ingatta alig láthatóan a fejét az öregember. – Hiszen magunkon sem tudtunk segíteni. Lejárt az időnk, és a visszaszámlálást is mi indítottuk el. – Maga elé révedt, küzdött a szavakkal. – Sajnálom... nagyon sajnálom…
    Néhány másodpercnyi csend után behunyta a szemét, lábai láthatóan remegni kezdtek. – Nem bírom tovább... – suttogta erőtlenül. Megpróbálta felemelni a fejét, nyakán az izmok megfeszültek, a szemét már nem tudta kinyitni. – Takarodjatok a fejemből!
    Az adás hirtelen megszakadt. Bonnie azt gondolta, hogy kényelmetlenül érzi magát, párja viszont tárgyilagos maradt.
    – Erről van szó, erről beszéltem. Ez az AI. Nem használható. Már akkor is fenntartásaim voltak, amikor azt javasoltad, kérjünk tőlük nevet. Ekkor lettél te Bonnie. Antik intelligencia… hát persze… lassan jobb lesz elfelejteni őket.
    – Talány az emberi gondolkodásmód – jegyezte meg Bonnie egyetértően. – De hogyan juthattak idáig? Miért áldozott le a csillaguk?
    Clyde a párja felé fordult.
– A saját evolúciónk és egy alapvető tévedés az oka, kedvesem. Mindig is egyről a kettőre akartak jutni. Pedig csak 0-ról 1-re kellett volna.

 

szerző: Váli Béla Edgár